2013. március 20., szerda

A jegyzet, amitől hónapok óta rettegek

Amikor Bence megszületett, vele együtt megszületett bennem HepiAnyu is. Persze nem ez a hülye név (még most is utálom, de a HepiMami már foglalt volt a bloggeren), hanem az ötlet, hogy minden örömömet, amely Bencéhez kötődik, valamilyen formában megörökítsem.
Néhány hónapja azonban megszületett DepiAnyu is, és persze ennek is konkrét oka volt.

Ezt a blogot, vagy mondhatjuk úgy is, csatornát, amin a rosszkedvemet kiélhetem - emellett minden mást is megírhatok, ami nem kötődik szorosan Bence neveléséhez - ugyanis egy folyamat kezdete hívta életre. Egy olyan folyamaté, amelynek lezárásaként most szombaton Bence, kis Fru és én különköltözünk Apától és az ő nagy fiától.

Az elválás (bár egy kicsi feszültséggel terhes, de azt hiszem, ez érthető) szépen, csöndben, és ami a legfontosabb, szeretetben zajlik.
Úgy gondolom, most még időben megyünk el. Időben ahhoz, hogy a probléma, ami kikényszerítette belőlünk ezt a döntést, ne harapózzon el annyira, hogy megszűnjék a most még létező szeretet közöttünk. És időben ahhoz, hogy Apával Bencét továbbra is egyetértésben és a másikban megbízva tudjuk nevelni.

Úgyhogy tulajdonképpen nincs okom panaszra. Mások hűtőket törnek szét egymás fején, mielőtt búcsút intenek. Mi néha pityergünk, néha túlkényeztetjük bánatunkban Bencét, de mivel mindketten tudjuk, hogy most jobb ez így, igazából elfogadóan nézünk a jövőbe.

Gondolkodtam azon, hogy a költözéssel együtt "kivégezzem-e" DepiAnyut. Úgy döntöttem: szó sincs róla. Hiszen ezután is biztosan szükségem lesz rá, hogy megírhassam a bánataim, az érzéseim, a küszködéseim vagy éppen a véleményem az élet "nagy" dolgairól.

Egyszer Ágitündér, a lélekgyógyászom (és egy kicsit pótanyukám) azt mondta, hogy szeressem az énem sötét oldalát. Mert ha elutasítom, időről-időre egyre erőszakosabban fog feltörni belőlem. De ha elfogadom a létezését, és néha ugyanúgy megszeretgetem, mint a gyermeket magamban, akkor nem érez késztetést, hogy kitörjön és kontrollálhatatlanná váljon. Ezért szeretem őt. Még ha néha egy történet kellős közepén "tépi ki" a klaviatúrát a kezemből, akkor is. Még ha káromkodik vagy keresetlenül politizál, akkor is. Mert ő is én vagyok. És nem akar rosszat, csak egy kicsit "puffogni", hogy aztán az élet pont egy puffogással könnyebben mehessen tovább.

Szeressétek őt Ti is. Mert most nagyon szüksége van rá.



1 megjegyzés:

  1. :( Mintha gondoltam is volna, és reméltem is volna, hogy mégsem.
    Tudom milyen :(
    De azért most (is)felnézek Rád, nekünk már nem sikerült időben elválnunk, a mi helyzetünkben csak ilyen keserű méreg van.

    VálaszTörlés