Kakapara

Ezennel hivatalosan hadat üzenek a kakának, a kicsavarodott gyerekes, bokaszorítós, kakikenős pelenkázásnak, a takarítással kezdődő reggeleknek, az idegeskedésnek, a sírásnak, és mindennek, ami egy egy év körüli kisgyerek pelenkázásával jár és nehézséget okoz.

Ebben a témában, úgy érzem, velem már minden megtörtént, ami megtörténhet. Eljutottam odáig, hogy szívemből gyűlölöm a pelenkázást, és ha lehet ilyet mondani, már tovább is jutottam: le is szarom. No nem olyan bölcs, "nekemnyolc" módon, könnyedén, hanem dacból. Mer' ha kakis, hát legyen igazán szar ügy! Igen, érzem, hogy ez bűzlik... Hogy sokkal inkább tartozik az önsorsrontás kategóriájába, de valahogy út, helyesebben pelenkázás közben elveszett a bölcsességem.

Úgy döntöttem hát, kiteregetem családunk valamennyi kakás ügyét, hátha ezzel végleg leszámolok ennek az elcseszett tevékenységnek a sötét, fekáliakenős oldalával.

Kezdődött úgy, hogy az én kis "angyalom" egyszercsak már nem volt a pelenkázóasztal kezesbáránya. Sőt, kezdtem azt észrevenni, hogy egy-egy szerencsétlenebb kakis pelenkacsere alkalmával nemcsak sokkal inkább hasonlít egy fekete bárányra, de az életével is játszik közben. Az engedetlenségéből fakadó egész testes kicsavarodás miatt ugyanis már nagyon kellett igyekezni, hogy ne essen le pelenkázás közben a földre.

Így költöztünk át a kanapéra. De valahogy ott se lett jobb. A derekam bekattan, mert nem kényelmes sehogy sem. A tévé, a távirányító, a mobiltelefon, az iPad, a kulcs és egyéb játékszerek pedig  mind hatástalanok. Ha kaka van, baj van. Legtöbbször.

Már az sem segít, ha "több kezem van". A minap Györgyi barátnőmet kértem, hogy szálljon be a sajtkukac lefogásába, amíg én kicserélem a pelust. A művelet néhány másodperc alatt abba torkollott, hogy nemcsak mindhárman könyékig, illetve nyakig lettünk kakisak, de mivel Bence egy laza mozdulattal maga alá nyúlt, majd a feje fölött pörgette a cuccal teli pelenkát, hát a kanapé is kapott egy adagot. Így esett, hogy a tevékenység röhögésbe torkollott. Györgyi tehetetlenné vihogta magát és így nézte végig, ahogy eltakarítom a romokat.

És sajnos néhányszor tényleg borul a bili.  Ez már egyáltalán nem vicces, és a végén mindig nyakig ér a sz... Legalább is lelkileg.

Ám ha ez mind még mindig nem elég, hát eljön a reggel, hogy arra ébredek, Bence már rég ébren van, és állva vár a kiságyban. Az első örömkönnyek után észreveszem, hogy valahogy olyan fura. "Nincs rajta pelus..." Megtörölgetem csipás szemem, és próbálom élesebben látni a szitut. "Mintha maszatos lenne az arca... meg a teste... meg a lába... És az ágy alja televan kakival. És ott a pelus. Levette magáról." - eszmélek. "Hűha."

El tudjátok képzelni, hogy kávé nélkül azzal kezditek a napot, hogy a nyakig "olyan" kakamakitokat először lefürdetitek, bepelenkázzátok, felöltöztetitek, aztán félreteszitek a járókába, hogy a teljes ágyneműt beáztathassátok (eközben a lefolyón tuszkolhassátok a nagyobb darab kakikat, mert elfelejtettétek a vécén lehúzni a "tartalmat" áztatás előtt), kimoshassátok, a teljes kiságyat rácsostul átsuvickolhassátok, mert még a teteje is kakis, hogy aztán friss ágyneműhúzással koronázhassátok meg a reggelt?
És csak ezután jöhet a kávé!!!!

Igazán szar ügy, higgyétek el!

De most érzem, hogy azzal, hogy mindezt leírtam, ennek a korszaknak egyszer, s mindenkorra vége! No para, bravúr, türelem, nirvana.